Miért a sarki róka?

Sokan kérdeztétek tőlünk, hogy miért épp egy fehér rókát választottunk a cégünk logójának. Először is, mert Robi is, én is szeretjük Exupéry meséjének bölcs kisrókáját. Na igen, de az vörös, mondhatjátok. Hát tényleg! De amikor a vállalkozásunk lehetséges nevéről beszélgettünk Robival, eszembe jutott, hogy egyszer olvastam egy japán mesét egy fehér rókáról, ami nagyon megtetszett. Aztán folytattam a kutakodást és kiderült, hogy a japán kultúrában a róka nagyon kedvelt állat.

Egyes japán folklór kutatók szerint a régi Japánban az emberek és a rókák közel éltek egymáshoz, így alakultak ki a róka-legendák. A rókáknak természetfeletti erőket tulajdonítottak, úgy hitték, hogy emberré tudnak változni, és akár kilenc farkuk is nőhet. Minél több farka lesz a rókának, annál bölcsebbé válik, és annál hatalmasabb erőkre tesz szert. Állítólag, amikor egy rókának kinő a kilencedik farka, fehérré vagy aranyszínűvé változik a szőre. Számos történetben úgy szerepel mint hűséges örző, barát vagy társ, aki bölcs és segítőkész, óvja a termést és bőséget hoz. 

Kell ennél jobb szimbólum?

Megosztom hát veletek ezt a kis mesét, amelyet szabadon fordítottam egy japánról angolra fordított leirat alapján.


A sarki róka meséje

Egyszer volt, hol nem volt, Japán egy távoli tartományában élt egy híres íjász, akit Yazaemon-nak hívtak. Yazaemon szerény és csendes ember volt, az íjászatban azonban senki nem ért fel hozzá. Tehetségének híre a tartomány urához is eljutott, aki vadászmesterévé választotta őt. Egy őszi napon, Yazaemon és gazdája az aranyló rizsföldek mentén sétáltak, amikor egy szépséges, fehér bundájú róka ugrott ki eléjük az útra.

Csodálatos állat volt, kecses és formás, ragyogó borostyán színű szemekkel, bundája úgy fénylett, mint a holdfény a felhőtlen téli éjszakában.

A tartomány ura izgatottan kiáltott fel: 

– Micsoda ritka állat! Az enyém lesz! Fogjuk el, Yazaemon!

És elkezdődött a vadászat. Űzték, kergették a rókát egészen egy erdő széléig. A róka kitartóan futott, hol itt, hol ott sejlett fel fehér bundája, amelyet aztán ismét elnyelt a sűrű bozót. Végül az íjász sarokba szorította a szegény állatot, íjára nyílvesszőt helyezett. A vad szépséges bundáját sár borította, a bozótos tüskéi vörös vér csíkokat festettek rá. Az íjász vett egy nagy levegőt, és kifeszítette íját… Hirtelen mozgás támadt a róka mögött, majd egy apró, fehér gombolyag gurult elő a bokrok közül. Aztán még egy.

– Kölykei vannak! – suttogta Yazaemon.

A vad könyörögve nézett az íjászra, borostyánszínű szemeiben hatalmas könnycseppek gyülekeztek. Yazaemon leengedte a nyilat, és felsóhajtott:

– Fuss, mielőtt észrevesz a gazdám!

Az íjász még be sem fejezte a mondatot, a róka és kölykei már eltűntek a sűrűben. Yazaemon egész úton hazafelé hallgathatta gazdája méltatlankodását:

– Még sohasem vétetted el a célt, és most mégsem voltál képes elkapni a legértékesebb állatot, amit valaha láttam! Mi hasznodat látom még? Menj, amerre látsz!

Yazaemont megfosztották rangjától, előkelő ruháitól, és az őrök elvették tőle legértékesebb kincsét, az íját is. Már estére járt, Yazaemon reszketett rongyos kimonójában, és azon gondolkodott, hol fogja tölteni az éjszakát. Elindult, maga sem tudva merre, és amikor már alig állt a lábán a kimerültségtől, egy hatalmas cédrus lábánál hajtotta álomra fejét. Egy suttogó hang riasztotta fel mély álmából:

– Megmentettél minket, Yazaemon.

Egy éteri szépségű nő állt a cédrus mellett, a hold fénye visszatükröződött sápadt arcán, és két gyermek rejtőzött köntöse alatt.

– Holnap reggel egy város falait fogod majd látni nem messze innen. Térj be oda és ígérem, hogy ott meghálálom a jóságodat.

Mielőtt a férfi egy szót is szólhatott volna, a látomást elnyelte az éjszaka sötétje. Másnap reggel Yazaemon alig hitt a szemének. Valóban egy város tárult a szeme elé, hiszen hosszú mérföldeket tett meg, mielőtt a cédrus alatt megpihent. Yazaemon követte a róka utasítását, betért a városba és egy éven át keményen dolgozott ott. A legnehezebb munkákat is elvállalta, és várta a róka ígéretének beteljesedését, de a rókának nyoma sem volt. Aztán egy nap pestis ütötte fel a fejét a városban. Yazaemon, bár segíteni szeretett volna, nem tudta, mit tehetne haldokló szomszédaiért és barátaiért. Végül egy éjjelen a sápadt nőalak újra megjelent előtte, és ezt suttogta:

– Yazaemon, eljött az idő. Fogd ezt az amulettet, és segíts az embereken.

Amikor Yazaemon felébredt, egy gyöngyfehér színű, ismeretlen jelekkel borított amulettet talált a tenyerében. Amint egy beteg megérintette az amulettet, azonnal meggyógyult. A csodás gyógyulások híre gyorsan elterjedt, és a hálás betegek nagyvonalú felajánlásaiból Yazaemon egy szentélyt építtetett, melynek belsejébe róka szobrokat helyezett, hogy kifejezze háláját a jóságos állat iránt.